A változástól való félelem

9 éves koromban – elköltözött a család Monorról – meséli Gréti.

Én erőltettem és követeltem szüleimtől, mert nagyon féltem a szomszéd bácsitól.

Magas, fekete hajú, nagyhangú ember volt, elég volt megpillantanom, – máris berohantam a házba. Sokat voltunk az utcán, hiszen szüleim dolgoztak, nem tiltották meg. Ott is gyakran felbukkant. Észrevettem, hogy édesanyámat is szemre veszi, ezért ő érte is aggódni kezdtem. Elbújtam a szobámban, fejemre húztam a takarót. – Anya észrevette, – el kellett mondanom.

Megtörtént a rámolás, elköltöztünk, ez iskolaválasztással járt. Nehezen illeszkedtem be. Úgy éreztem, mindenki engem néz. Fiús hajam volt, szótlanul félrehúzódtam a sarokba. Szomorú voltam és magányos. Nem értették – mi a bajom.

• Nem kérdeztek, nem tudták miért menekültem el a saját otthonomból, én nem voltam képes, hogy kitárjam a szívem. Nehezen beszéltem. Otthon sem kellett elmagyaráznom, ha rosszkedvűnek láttak. Megszoktam ezt az állapotot.

Beilleszkedési nehézségemben közrejátszott az új tanító néni, aki szigorú volt és kemény hangú. A szeretet halvány szikráját sem vettem észre. Előző osztályomban – Irma néni – mindig megdicsért, kiemelt az osztály előtt. Jó volt elismerést kapni.

Ahova költöztünk, – nagymama háza volt, ahol nagyon rossz körülmények közé érkeztünk. Addigra apu elhagyott minket, s édesanyámnak kellett egyedül megküzdenie a pénzkereséssel, az építkezéssel, a vállalt terhekkel. Örökös fájdalom, bánat ült az arcán. Együtt éreztem vele.

• Ez a vágyott biztonság? Hol van a gondtalan gyermekkor? – bánatosan néztem a tükörbe. Nem kaptam választ.

Osztálytársaim szép ruhában jártak, volt pénzük játékra és édességre. Kiközösítettnek éreztem magam. Szégyenkeztem – a helyzetem miatt.  Magamat kezdtem hibáztatni, – „minek kellett elköltöznünk,ˇ- rosszabb lett minden. Úgy érzem – nem volt értelme változtatni, mert egyáltalán nem biztonságos a kilépés a megszokott környezetből.

Most attól félek, hogy nem vagyok elég jó, nem fogadnak el. Haragudtam magamra, az egész világra. Azóta is bennem maradtak ezek az érzések, amelyek visszaköszönnek a jelenben is. Képtelen vagyok kilépni a már keveset adó párkapcsolatomból.

Döntenem kell. Vissza kell állítanom az önbizalmat.  Nem maradhatok bezárva – a múlt emlékeibe. Itt az idő, hogy felszabaduljak. Ha kommunikációval felvállalom belső érzéseimet, akkor egyensúlyba kerülök önmagammal.

Ha változás miatti félelmeidet nem tudod kezelni, abban az esetben – keress meg egy konzultációra. Segítek a továbblépésben.

 

szeretettel várlak Székely Szilvia